2.Rész

Kicsöngetés után, mint megbeszéltük, bementem az igazgatói irodába. Kissé frusztrált, hogy bent vagyok, de majd egyszer biztos megszokom.
-Mónika, már vártam Önre. Hallottam, hogy Ön kitűnően beszél Koreaiul. Az iskolának van egy testvér iskolája Dél-Koreában. Ha lenne kedve, esetleg kimehetne oda tanulni. Lehet, hogy 18 évesen még nem nagyon fog tudni alkalmazkodni, de megpróbálhatjuk. Ha gondolja, és mégsem tetszik magának, 1 hónap múlva visszajöhet és...-itt félbeszakítottam.
-Rendben! Elfogadom az ajánlatot.-mondtam magabiztosan.
-Rendben! Akkor ezt megbeszéltük.-majd kitessékelt az ajtón.
-Köszönöm szépen!-hajoltam meg előtte.
Vajon, hogy fognak reagálni Dávidék? Vajon jobban át kellett volna gondolnom? Várjunk csak... Mikor is indulok?
Gyorsan visszamentem az irodába.
-Elnézést, hogy megint zavarom Önt, de azt elfelejtettem megkérdezni, hogy mikor indulok?-mondtam zavartan.
-Ha megfelel, már jövő hét hétfőn is mehet...
-Az jó! Tökéletes! Köszönöm, viszlát!-köszöntem el.
Ahogy becsuktam magam mögött az ajtót, már rohantam is Kingáékhoz.
-Nem fogjátok elhinni!!-mondtam nekik lihegve.
-Dehogyisnem...-nézett rám Dávid unottan, bár egy kis szomorúságot is láttam a szemében.-Már mondta az ofő...
-Oh...-mondtam csalódottan.
-Figyelj, ha akarsz menj csak nyugodtan!
-De meg fogtok rám haragudni!!
-Ha megharagudnánk nem lennénk barátok!-kiáltott rám Dávid. Na ez meglepett...-Vagy talán neked nem vagyunk fontosak? Nem tudod, hogy nekünk bármit elmondhatsz? Nem gondolod, hogy ezt jelenti a barátság? Vagy szerinted azt, hogy ilyeneket feltételezünk egymásról?
Esküszöm a sírógörcs keringetett és azt hittem, hogy elájulok... Nagyon elámultam a szavain...
-Dávid!-kiáltott rá Kinga.
-Bocs.-válaszolta Dávid.
Éreztem, hogy egy könnycsepp legördül az arcomon... Nem tudtam mit kezdjek magammal, így hát megpróbáltam elfutni a lány mosdóig, de valaki elkapta a karomat, és szorosan magához ölelt... Dávid volt az... Próbáltam kiszabadulni a karjai közül, de nem tudtam...
-Dávid!-mondtam neki félig hangosan.
-Nem engedlek el amíg abba nem hagyod a sírást!-felelte úgy, mintha ez tök természetes lenne.
-Te vagy az oka a könnyeimnek...
-Ezért próbálom megjavítani, amit elrontottam... 
Ahha... Így már érthető...
-Jaj ne! Becsöngettek!-kiáltott fel Kinga... Igen... Jó észrevétel...
Osztályfőnöki óra... Hát... Már az első mondat gyanús volt.
-Momo gyere ki és búcsúzz el most az osztálytól...-mondta.
-Mi? Most? Miért?-néztem idétlenül az ofőre.
-Igen  most, hogy mindenki fel tudja dolgozni az elmeneteledet...-felelte mire megtörölte a szemét.
-Senkinek sem fogok hiányozni... Akkor meg minek?-kérdeztem tőle komolyan.
-Ne mondj ilyet!
-De ez az igazság....-magyarázkodtam de hiába.
Végül elbúcsúztam.... Könnyű volt... Csak annyi volt a feladatom, hogy azt mondjam "Sziasztok!" és közbe integessek... Elég hülyén nézhettem ki...

-Úristen! Már 7 óra van? Jaj ne!! Elkésem!-kiabáltam...
Anyáék csak mosolyogtam, hogy mit bénázok össze... jót mulathattak...
-Mindent eltettél? Pénz van nálad? Zsepi?-kérdezte anyu.
-Persze! Útra készen vagyok!-mondtam.
-Hát Kicsim... Eljött az idő... Egyedül fogsz élni... Csak néha láthatunk és...-szakítottam félbe aput.
-Apa... Azért nem fogok meghalni... Még mindig van telefon, levél és internet is... Majd mindennap írok... Oké?-reméltem, hogy elfogadják.
-De ha bármi baj van szólj!
-És oda teleportáljátok magatokat?-kérdeztem humorosan.
-Ne szemtelenkedj!-szólt rám anya mérgesen.
-Rendben!-majd nyomtam mindkettőjük arcára egy puszit-Sziasztok!
-Szia!-köszöntek el.-Vigyázz magadra!
-Rendben!
Felsóhajtottam. El sem hiszem, hogy kiköltözöm Dél-Koreába!
Felszálltam a gépre, majd elindultunk... A leszállás BOTRÁNYOS volt! Úgy mentünk a levegőbe mint egy ejtőernyős akit minden pillanatban visszahúznak... Na mindegy, lényeg a lényeg, hogy túléltem.
Mentem a repülőtéren, és egyszer csak észrevettem egy 45-50 év körüli emberkét, aki egy "Momo" feliratú táblát szorongatott... Vajon ki lehet ő?