Jin visszajött a Kat-Tun-hoz.
*1 évvel később*
- Ideje felkelni! - suttogta a fülembe Jin. Megfordultam, és majdnem lefejeltem szerencsétlent.
- Jó reggelt! - bújtam oda hozzá. Szürke pólóban és alsónadrágban volt, én meg egy fekete rövidnaciba és rózsaszín pólóba, amin egy szív volt.
- Hogy aludtál? - ült fel.
- Jól... És Te? - ültem az ölébe.
- Remekül. - mosolygott. Az a mosoly... Még mindig képes vagyok elolvadni tőle... - El kéne egyszer menni valahova... Csak mi ketten...
- Hát... Attól tartok ez nem lesz kivitelezhető... Mindenféleképpen 3-an kell mennünk...
- Mi? - nézett rám úgy, mint egy bolondra.
- Max. 9 hónap múlva lehetne megcsinálni azt, hogy csak ketten... - magyaráztam tovább. Jinnek már valami leesett, de még mindig érdekesen nézett rám. - Meglepetés... - suttogtam.
- Istenem... - esett le már teljesen neki. - Komolyan? Ez biztos?
- Igen... - éreztem, hogy ezt most nem fogja úgy fogadni, mint múltkor. Hirtelen megfogott, lefektetett, és fölém kerekedett. Kellemeset csalódtam végül...
- Esküszöm, most nem fogom hagyni, hogy valami bajotok legyen! - csókolt meg.
- Szavadon foglak! - nevettem fel.
- És fiú vagy lány? - érdeklődött.
- Nem tudom... Majd meglátjuk! - csókoltam meg most én is.
- Gyere csak! - állt fel, majd én is felálltam. Keresett valamit, és mikor megtalálta letérdelt elém. - Momo... Lennél a feleségem?
- Igen! - felhúzta az ujjamra a gyűrűt, én meg automatikusan a nyakába ugrottam. Ennek az lett a következménye, hogy Ő hátraesett, én pedig rá. - Szeretlek! - csókoltam meg ismét.
*2 évvel később*
- Hayato. - szólt Jin a fiunknak, miközben etette. - Mondd szépen: Jin. - pár percet még mondogatta neki a saját nevét, de sikertelenül. Minden mást mondott már, csak azt nem, hogy "Jin", "Momo", "Apa", "Anya", "Mama", "Papa", stb. Tehát, ami velünk kapcsolatos. - Áh.. - vakargatta meg a tarkóját.
- Semmi... - adtam egy puszit Jinnek.
- Anya... - mondta aranyosan Hayato.
- Kawaiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii! - mondtuk egyszerre Jinnel.
*este*
- Lefektettem Hayatot! - suttogta Jin kiérve a konyhába.
- Szuper... - sóhajtottam.
- Baj van? - fordította komolyra a szót.
- Nincs! - mosolyogtam.
- Jó! - ölelt meg. Fekete pólójának a hátán, éreztem a hideg izzadságot. Nem csoda, hiszen egész nap Hayatoval rohangászott, ahogy én is, de nem tudom, nem izzadtam meg annyira(hihi).
- Alig beszéltünk ma... - szomorodtam el.
- Ne haragudj Kicsim... - csókolt meg.
- Már megint cigiztél? - sóhajtottam.
- Nem! - nézett a szemembe.
- Szerencséd! - vigyorogtam. Mióta Hayato megszületett, szinte teljesen leszokott. Vagy már Hayato előtt is? Igen! Már amikor vissza jött Japánba, akkor már leszokott! Csak néha-néha gyújt rá, de csak ha ideges, vagy valami izé, esetleg Kameék ráveszik... - Visszatérve.... - kezdtem bele, de nem tudtam befejezni se, mert csengettek.
- Kinyitom...
- Jó... - dőltem a konyhapultnak.
- Szia Momooooo! - jöttek be a konyhába a srácok.
- Oh, sziasztok! - öleltem meg sorba mindenkit.
- Hol van a tökmag? - nézelődött Ueda.
- Alszik... - válaszolta reflexből Jin.
- Hoztunk nektek valamit! - vett elő Junno a háta mögül egy üveget.
- Vörösbor... - suttogtuk egyszerre Jinnel. - Köszönjük szépen.
- Igyunk! - vett le Koki 7 poharat.
- Én... Nem kérek... - húztam össze jobban a rajtam lévő pulcsit.
- Mi?! Miért? - lepődött meg.
- Mert... Mert! - nem volt kedvem nekik magyarázkodni. Meg amúgy sem éreztem jól magamat.
- Ja, lehet én sem iszom... - ölelte át a vállamat az egyik kezével Jin, én pedig a mellkasára döntöttem a fejemet.
- Ne máááár! - "háborodott fel" Junno. - Pedig nektek hoztuk!
- Nagyon kedvesek vagytok! - mosolyogtam. - De... Majd máskor...
- De miért pont Te mondod? Te vagy a legiszákosabb! - értetlenkedett Koki.
- Mert... - dadogtam összevissza. Az egész konyhát beterítette a csend. Hirtelen Jinhez fordultam. - Terhes vagyok... - suttogtam. Se szó, se beszéd, Jin abban a pillanatban, amint értelmezte ezt a két szót, felkapott és a levegőben megpörgetett. Többiek meg csak ujjongtak.
- Csssss! Hayato alszik! - szóltam a fiúkra, mikor Jin letett.
- Oh bocsi... - suttogták.
- De ez hihetetlen... - fordult felém Jin. - Megint apuka leszek... - hitette el magával is.
- Bizony-bizony! Remélem még mindig él az a "Esküszöm, most nem fogom hagyni, hogy valami bajotok legyen!"-es fogadalom! - nevettem.
- Persze! - mosolyodott el. - Amíg csak élek, vigyázni fogok Rátok! Hayatora, Rád, és Rá! - tette a kezét a hasamra.
- Hát... Akkor mi már nem is zavarjuk tovább az idilli családos pillanatot. - vakargatta a tarkóját Kame.
- Jaj, Ti hülyék! Ti is a családhoz tartoztok! - öleltem meg Őket is. Ott ölelgettük egymást 7-en. Egyszer csak egy hang zavart meg minket.
- Apa... - hangzott el e szó Hayato szájából.
- Juuuj! De aranyos! - guggolt le Jin. - Gyere apához! - tárta szét a karját, amibe Hayato bele is rohant. - Jaj, Te! - emelte fel, és nyomott egy puszit a homlokára.
- Nagyon édesek vagytok így együtt! Hasonlít is rád! De az orra az olyan mint Momoé! - gondolkozott hangosan Ueda.
- Neem... Szerintem teljes mértékben Jin! - mosolyodtam el.
- Remélem a másik lány lesz! - ujjongott Ueda
- Kame... - mondta ki Hayato Kame nevét, és közben felé nyújtotta pici karját.
- Itt van a Te keresztapád! Ne aggódj! - adta át Jin Kamenak Hayatot. Hogy miért pont Kame lett a keresztapa? Hát, ezt pontosan még én sem tudom. Lehet azért, mert Jinnek a legeslegjobb baráti viszonya Kameval van. De ez így jó! A keresztanyja pedig Virág.
- Hogy tudott kimászni? - nézett furcsán Kame. Te is jókor említetted meg...:D
- Jó kérdés... - rántotta meg a vállát Jin. - Vannak furcsa dolgok...
- Nem is fektetted le, mi? - vigyorogtam.
- De... Csak nem a saját ágyára, hanem arra a másik kiságyra, aminek nincs korlátja. - magyarázta.
- És ha leesett volna onnan? - aggódtam.
- Raktam oda párnákat!
- Hát Te teljesen megőrültél! - nevettem fel. - Miért nem a rácsos kiságyba raktad?
- Mert tökre olyan feelingje van, mint a börtönnek...
- Na jól van!
- De mér', nem? - ölelte át a vállamat.
- De... Igazad van! - döntöttem a mellkasára a fejemet.
A srácok még kb. 10 percig voltak nálunk, aztán elmentek.
- Mit akartál mondani, még mielőtt jöttek volna? - kérdezte Jin, Hayatoval a kezében.
- Hát azt, hogy lesz még egy gyerek. - mosolyogtam.
- Oh, értem... - adott egy puszit a számra. - Hayato! Jól figyelj! - ültette le a konyhapultra a gyereket. - Lesz egy testvéred! Itt van anya pocijában! - simította meg a hasamat.
- Baba! - mosolygott Hayato.
- Igen, baba! - vettem fel, és kivittem a nappaliba, ahol leültem a kanapéra, Hayatot pedig az ölembe vettem.
- Miért jöttél ki? - nézett furcsán Jin.
- Nem tudom... - dőltem hátra. - Ülj ide Te is!
- Okés! - huppant le mellém.
Pár perccel később, Hayato elaludt az ölemben.
- Örülsz a plusz egy gyerekhez? - néztem Jinre.
- Igen! Nagyon. - mosolygott.
- Ha lány lesz, lehet Ueda a keresztapja, Hyunah pedig a keresztanyja? - érdeklődtem.
- Persze! Uedát mondani is akartam... - fogta meg az egyik kezemet, és kezet csókolt. A kézcsók után sem engedte el, csak leeresztette magunk mellé.
- Mi lesz a neve, ha megint fiú lesz?
- Yuichi?
- Akanishi Yuichi? Hmm...
- Neeeem... - nevetett fel. - Ömmm... Mondjuk Shin?
- Semmiféleképpen! - nevettem én is. - Akanishi Shin...
- Most Te mondj pár nevet!
- Jin... Seigi....
- Neeem...
- Hiroto! - jutott eszünkbe egyszerre.
- Jó! - mosolyogtam. - Akanishi Hiroto... És ha lány lesz?
- Kumiko? Yasumi?
- Az jó! Akanishi Yasumi... - döntöttem a fejemet a mellkasára. Elengedte a kezemet, és átkarolt.
- Nagyon szeretlek! - puszilta meg a homlokomat.
- Én is téged! Nagyon!
- Nem tudom mit csinálnék, ha elveszítenélek!
- Ne gondolj ilyenekre! - kaptam fel a fejemet, és szomorúan néztem rá.
- Nem gondolok ilyenekre. Csak már annyiszor elveszítettelek a hülyeségeim miatt...
- Héééj... - suttogtam kedvesen. - Az én hülyeségeim miatt is voltak néha. Amúgy meg már felnőttünk. Nem agyilag, hanem érzelmileg. Már nem sértődünk meg egymás beszólásain, és nincsenek is annyira beszólások. Ha mégis, akkor igen, vannak ajtócsapkodós viták, de később rájövünk mindketten, hogy ilyen idiótaság miatt nem éri meg kockára tenni a kapcsolatunkat. Meg persze jobban ismerjük egymást, mint még anno! És szülők lettünk! Innentől kezdve, már mindketten tudjuk azt, hogy ha valami durva vitánk lesz, az nem csak nekünk, de még a gyerekeinknek is rossz... Plusz ami a legfontosabb... - itt tartottam egy kis szünetet. - Nagyon szeretjük egymást!
- Agyilag sosem növünk fel! - nevetett.
- Tartok egy 1 perces monológot, erre csak annyi esik le neked, hogy nem fogunk agyilag felnőni. Hát kösz! - nevettem fel én is.
- Nem ám! Tényleg, teljes mértékben igazad van.
- Na, azért! - döntöttem vissza a fejemet, és az egyik kezemmel Hayato fejecskéjét simogattam, a másikkal pedig Jin kezét fogtam. Pár perc múlva el is aludtam.
*1 év múlva*
Gyereksírásra ébredtem.
- Momo... Kicsim... Légyszi... - dünnyögte Jin.
- Mennyi az idő? - kérdeztem.
- Hajnali 3 körül lehet...
- Szuper! - és már villámgyorsan futottam is a legújabb jövevényhez, Yasumihoz. Berohantam a kicsik szobájába (igen egy szobában voltak), kivettem a kiságyból (a rácsosból, mert a nem rácsosban aludt Hayato), és ringatva énekelni kezdtem neki. Körbenéztem a szobában. Halvány kék falak, fehér mennyezet. Ezt Jinnel festettük le még régebben.
- Anya! - hallottam oldalról egy kis hangot.
- Igen? - mosolyogtam rá, abbahagyva az éneklést.
- Miért sírt Yasumi? - kérdezte.
- Biztos felkelt... - felelte helyettem valaki. Az a valaki Jin volt, az ajtófélfának támaszkodva, fehér izompólóban, és alsónadrágban.
- Én nem sírok... - gondolkozott Hayato.
- Igen, mert te már nagyfiú vagy. Yasumi pedig még kislány. - magyaráztam.
- Én is borotválkozni fogok, mint apa! - jelentette be.
- Hátha Te borotválkozás után 3 nappal nem fogsz úgy szúrni, mint apa... - nevettem.
- Hé! Ez nem is igaz! Ne hallgass anyára! - ült le Jin Hayato mellé. - Így kell ezt csinálni! - és elkezdte a kezével imitálni a borotvát, közben idióta búgó hangot adott ki, és miközben Hayato arcát "borotválta", csikizte is, aminek következtében Hayato hangos nevetésbe tört ki. Szerencsére Yasumi még nem aludt vissza, úgyhogy nem fenyegette az a veszély, hogy felébredne.
Hihetetlen, hogy már 2 gyerekünk van. Kíváncsi vagyok, hogy nekik is olyan hangjuk lesz-e, mint nekünk. De nem is ez a lényeg most, hanem, hogy Jinnel már itt tartunk. 2 gyerek+boldog házasság+a Kat-Tun, mint együttes+a Kat-Tun, mint barátok. Kell még valami? Szerintem nem... Ez így jó. Talán én lehetek a legboldogabb ember a világon.
Gyerekek, ez volt az én sztorim...
---------------------------------------------------------------------------------
Hát... Elérkeztünk ide is... A vége... Remélem, hogy mindenkinek tetszett a blog. Köszönöm szépen az 1905-ös oldalmegtekintést, és a 2 rendszeres olvasót. Lehet, hogy kevésnek tűnik, de én meg vagyok vele elégedve.
Természetesen nem fogom bezárni a blogot, hogy aki így, utólag be fog toppanni, az el tudja olvasni.
Sok szeretettel írtam meg a blogot, és ha esetleg látnátok az utcán, nyugodtan szólítsatok le. Kiki, Te meg vagy veszve? Hogyan szólítanának le, ha azt sem tudják ki vagy, és hogy nézel ki?! Kösz szépen belső hangocska... :D
♥♥Good bye, GUYS!♥♥
Love ya: Kiki
U.I.: Forever K-Pop és J-Pop! Persze Jin is. :))♥
U.I.2: Megnéztem a Ronin 47-et. Egyszerűen eszméletlen!
