Sziasztok!

Ha tetszik a blog likeolj facebookon! http://www.facebook.com/pages/Egy-l%C3%A1ny-t%C3%B6rt%C3%A9nete/158479130973963?ref=hl Előre is köszi! ♥♥ :)

9.Rész

-Te kitől kaptad életed első csókját?-kérdeztem.
-Tőled.-hangzott a válasz.
-Tényleg?-csillant fel a szemem.
-Igen.-mosolyodott el.
Már éjfélt ütött az óra, amikor Jin megszólalt.
-Nem vagy álmos?
-Kicsit...-válaszoltam.
-Akkor megyek is...-kászálódott fel az ágyból, mire elkaptam a kezét.
-Ne! Félek, hogy amint reggel lesz minden visszaáll az eddigi kerékvágásba, és elfelejted mi is történt...-mondtam szomorúan.
-Szerinted elfelejteném azt amire eddig vágytam?-kérdezte aranyosan.
-Hogy érted azt, hogy "amire eddig vágytál"?-válaszoltam kérdéssel a kérdésre. Ez nekem nem tiszta... 
-Szerinted csak ma jöttem rá, hogy szeretlek?
-Nem tudom...-vallottam be őszintén.
-Emlékszel a találkozásunkra?-kérdezte, miközben visszafeküdt az ágyba.
-Természetesen!-mondtam.
-Na, abban a pillanatban szerettem beléd.
-Tényleg?
-Ahha.
-Akkor jó... Legalább nem én vagyok az egyetlen.
Jin csak elmosolyodott. Az a mosoly!
-Van egy ötletem!-mondta Jin.
-Mi?-kérdeztem.
-Menjünk át a fiúkhoz!
-Most?
-Ahha! Úgy hallottam, hogy amiért péntek van, Kokinál alszanak. Lepjük meg őket!
-De már éjfél múlt 10 perce.
-Tuti, hogy még ébren vannak!
-Rendben...-egyeztem bele.
Jin felállt, majd felhúzott engem is.
-Biztos, hogy ez jó ötlet?-kérdeztem.
-Persze! Amúgy is azt mondtad, hogy látni akarod őket.-mondta.
-Igen... De nem kéne szólni a szüleidnek?
-Nyugi... Anya amúgy is örülne neki...
-Igaz...-mosolyodtam el.
Jin kinyitotta az ajtómat és kinézett.
-Rendben! Tiszta a levegő!-mondta és megfogta a kezem.
Már vezetett is kifelé. Amint kiértünk megszólalt.
-Na ugye milyen egyszerű volt?
-Igen.-bólintottam.
Amikor kikanyarodtunk az utcából, Jin megállt és magához húzott.
-Ha így haladunk, reggelre sem fogunk odaérni...-mondtam Jinnek.
-Csak még egy kicsit!-válaszolt Jin, majd megcsókolt.
-Bárcsak megfagyna az idő...-gondolkoztam.
-Hát.. Igen... De amilyen okos vagy, csak idők kérdése!-tolt el egy kicsit magától, hogy a szemembe tudjon nézni.
-Ha-ha! Röhög a vakbelem!-mondtam, mire Jin felnevetett.  
-Oké... Most már mehetünk.
Nyugodtan mentünk a járdán, aztán megugatott minket egy kutya. Természetesen annyira megijedtem, hogy felsikítottam.
-Ne félj! Itt vagyok melletted.-mondta, mire helyet cseréltünk.
-Köszi.
-Nincs mit! 
Sokára értünk oda. Bár lehet, hogy csak azért mert folyton kikötődött a cipőfűzőm és be kellett kötnöm... Jin nekidobott egy követ Koki ablakához, ahonnan fény szűrődött ki. Koki kinyitotta az ablakot, majd lenézett ránk.
-Engedj be minket kérlek!-kérlelte Jin Kokit.
-Nem is tudom... Talán még fagyasztalak titeket...-röhögött fel.
-Hát ezt megszívtad, mert nincs olyan hideg...-mondtam Kokinak.
Lefutott, hogy kinyissa nekünk az ajtót, de úgy látszik sikertelenül, mert visszament az ablakhoz.
-Gáz van!-mondta.
-Na mi?-kérdeztük egyszerre Jinnel.
-A fiúk eltüntették a bejárati ajtó kulcsát.
-Akkor most mi lesz?-néztem rá Jinre.
-Felmászunk!
-Hogy?-kérdeztük Kokival egyszerre.
-Figyeljetek!-mondta és már meg is mutatta, hogy hogyan kell.
Amiért emeletes ház, ezért egymás alatt két ablak van. Az összes ablaknak van jó hosszú párkánya. Ha ez még nem lenne elég közel a házhoz van egy magas fa. Jin felmászott a földszinti párkányra, onnan a fa egyik ágába kapaszkodott, majd felugrott egy feljebb lévő ágra, rá Koki párkányára, és már bent is volt.
-Most te jössz!-kiabálta nekem.
-De én nem tudok sem fára, sem párkányra mászni.-vallottam be őszintén.
-Segítsek?-kérdezte kedvesen.
-Nem kell.
Próbáltam felmászni a földszinti párkányra. Nem sikerült. Második próbálkozásra már sikerült.
-Ha most benyögném, hogy tériszonyom van, mit szólnátok?-kérdeztem.
-Hát... Próbáld leküzdeni a félelmed!-mondta Koki.
-Oké...-sóhajtottam.
Átugrottam a fa ágára. Ahogy fel akartam ugrani a másik faágra, megcsúszott a lábam és leestem.
-Jól vagy Kincsem?-kérdezte Jin, miközben lejött hozzám.
-Igen, csak fáj a lábam...-mondtam.
-Rá tudsz állni?-érdeklődött Koki.
Jin megpróbált felhúzni de vissza estem.
-Nem.-mondtam.
-Akkor gyere.-Jin felkapott a hátára.-Kapaszkodj!
-Oké!
Felmászott a párkányra. Próbált úgy helyezkedni, hogy ne essen le, és ne is nyomjon össze. Gyorsan átugrott a faágra.
-Meg vagy?-kérdezte.
-Igen!-válaszoltam.
Felugrott a másik faágra és onnan Kokiék párkányára, és már benn is voltunk.
-Sziasztok!-köszöntek ránk.
-Sziasztok!-köszöntünk vissza.
Jin letett az ágyra.
-Hozok neked jeget!-mondta Koki.
-Próbáld meg mozgatni!-mondta Ueda.
Megmozgattam.
-Oké. Nem törött el!-mondta Kame.
-Nagyszerű.-néztem rájuk amolyan "ti figyeltetek órán?" nézéssel.
-Van egy jó, és egy rossz hírem.-jött be Koki.
-Mi a rossz?-kérdeztem.
-Nem találtam jeget...
-És a jó?-kérdezte Maru.
-A jég helyett hoztam...-tartott egy kis szünetet.-FAGYIIIIT!!-vigyorgott és közben mutatta a fagyis dobozt.
-Hát te hülye vagy!-mondta Junno.
-Mert?-kérdezte Koki.
-Mert attól még, hogy fagyit eszik nem lesz jobb a lába.
-Te idióta!-mondtam Junnonak.-A fagyit nem azért hozta, hogy megegyük!
-Akkor minek?-kérdezte Ueda.
-Amiért a fagyi hideg (kb mint a jég) ezért Koki arra gondolt, hogy rakhatnánk a fagyis dobozt a lábamra! Ugye?-kérdeztem Kokit.
-Hát... Igazából tényleg azért hoztam, hogy megegyük, de ez jobb ötlet...-vallotta be őszintén Koki, mire Jin, Kame és én felnevettünk. Imádom ezeket a srácokat!    

8.Rész

-Beszélni szeretnék veled!-mondta Mir angolul (borzalmas kiejtéssel).
-Mondjad!-mondtam neki Koreaiul.
-Gyere vissza!
-Majd megyek, ha lesz lakásom!
-Akkor addig lakj nálam, de vissza kell jönnöd!
-Miért?
-Mert a Balhés Négyes terrorban tart mindenkit! Szükségünk van rád!
-Ahha...
-Na? Visszajössz?-kérdezte félénken.
-Amint szerválsz nekem lakást.
-Mondtam már, hogy lakj nálam!
-Ugye most csak viccelsz?
-Nem!
-Nem fogok nálad lakni!
-Ha már nála laktál, nálam miért nem?
-Mert őt már vagy 6 éve ismerem, téged meg alig!
-Vagy talán csak attól félsz, hogy megharagszik rád?
-Miért haragudna?
-Mert egy másik fiúval élsz!-itt gurult el a gyógyszerem.
-Tudod mit? Nem érdekel mit mondasz rólam, de őt hagyd ki ebből!-emeltem fel a hangom. A többiek kicsit megijedtek.
-Miért is?-kérdezte szemtelenül.
-Mert ő semmi rosszat nem tett!
-Áh nem... Csak elcsavarta a fejed...
-Ez nem igaz!-mondtam, szerintem jól színészkedve.
-Oké, tök mindegy! De azt azért vedd figyelembe, hogy mindenkinek hiányzol! Pedig szerintem nélküled nyugodtabb volt a suli...
-Akkor, hogy, hogy szükségetek van rám?
-A többieknek! Nekem nincs! Egy másik csaj is szívesen játszaná a Yakuza főnököt... Szóval szerintem maradhatsz...
-Ez bunkó volt!-mondta Reio. Mindenki ránézett. Még jó, hogy tanul Koreaiul... Így mindent értett.-Már megbocsáss, de így nem illik beszélni egy lánnyal!
-Ő is így beszélt velem!-védekezett Mir.
-Azt marhára le...
-REIO!!-kiabáltam rá a szavába vágva, még mielőtt valami hülyeséget mondana.
-Bocs.-válaszolta.
-Már más véd meg?-kérdezte Mir.
Nem bírtam tovább vissza tartani, de legördült az első könnycsepp. Ebben a pillanatban döntöttem úgy, hogy gyomorszájon ütöm. Szegény összeesett a fájdalomtól.
-Csak ezért jöttél, hogy ezt elmondd nekem?-kérdeztem. Meg sem várva a választ folytattam.-Akkor most én mondok neked valamit!-itt tartottam egy kis szünetet.-SOHA TÖBBÉ NEM AKARLAK LÁTNI!-kiabáltam. Tudom, hogy ezt majd még később megbánom, de hirtelen felindulásból csak ezek a szavak jöttek ki a számon. Gyorsan felszaladtam a szobámba. Nem bírtam tovább.

~Mir szemszöge~

Miért vagyok ilyen hülye? Miért bántottam meg azt akit szeretek? Én hülye! Csak mert féltékeny vagyok? Ilyen idiótát, mint én, még senki sem látott. HÜLYE! HÜLYE! HÜLYE!

~Jin szemszöge~

Ezt a szemetet! Hogy mit mondott azt nem tudom, de biztos, hogy jól megbántotta Momot. Gyorsan vetettem amolyan "megöllek" pillantást Mirre, majd felszaladtam Momohoz.

~Momo szemszöge~

Amikor ültem az ágyon és gondolkodtam, hirtelen kopogtak az ajtón.

-Ha Mir vagy nem vagyok rád kíváncsi!-mondtam Japánul.

-És Jint beengeded?-kérdezte Jin hangja.

-Gyere!-mondtam sóhajtva, majd Jin benyitott. Gyorsan letöröltem a könnyeimet.

-Jól vagy?-guggolt le hozzám Jin.

-Persze... Tökéletesen...-válaszoltam, amolyan "hülye kérdésre, hülye válasz" nézéssel, mire megsimogatta a combomat (gondolom ez volt hozzá a legközelebb). Erre kitört belőlem a zokogás.

-Nyugi, biztos megbánja majd.-mondta, majd letörölte a könnyeimet.

-Gondolod?

-Biztos vagyok benne! Ha valaki egy ilyen gyönyörű lányt bánt meg, egy idő után megbánja.-mondta, mire elmosolyodtam.

-Nem is vagyok gyönyörű... Ne hazudj!

-Pedig az vagy! Kívül, belül.

-Köszi.-mondtam, mire megöleltem.

-Ez csak természetes!-amint e szavakat kimondta, már fel is ült az ágyra mellém.-Amúgy miről szólt a vita?-kérdezte, mire elregéltem neki az egészet, és megint kitört belőlem a zokogás...
-Sajnálom...-mondta Jin, mire átölelt.
-Köszönöm!
-Ugyan mit?
-Hogy itt vagy mellettem.-mondtam, majd nyomtam egy puszit az arcára.-Be kell vallanom valamit.
-Mit?
-Mirtől kaptam életem második csókját...
-És kitől kaptad az elsőt?-értetlenkedett.
-Tőled!
-Mikor?
-Hát... Igazából lehet, hogy az nem is számított csóknak...
-Nem baj! Mondjad!
-16 évesen, amikor véletlenül szájra puszit adtunk egymásnak...
-Jaaaa! Amúgy az szerintem nem számít annak...
-Oh...-mondtam szomorúan.
-Ez miért baj?-kérdezte.
-Hát... -hirtelen lejátszódott a fejembe a párbeszéd:
Én:Mert szeretlek!
Jin:Mi?
Én:Jól hallottad!
Jin:Háh! Én? Veled? Ugye csak viccelsz?
-Mi hát?-mondta hirtelen Jin.
-Mindegy! Hagyjuk!-mondtam gyorsan.
-Igazán?-kérdezte Jin majd megcsókolt. Mintha megfordult volna velem a világ...
-Szeretlek.-mondtam halkan, a második csók között.
-Én is téged!-mondta Jin, majd újra megcsókolt...
Sohasem gondoltam volna, hogy pont ebben a pillanatban fog belépni Jin édesanyja. Amint meglátott minket elkerekedett a szeme.
-Ööö... Úgy látom zavarok...-mondta-Király vagy!-súgta oda nekem halkan, miközben eltakarta Jin elől a száját, mire én csak rákacsintottam. Anya gyorsan kiment a szobámból.
-Hát... Ez ciki...-mondtuk egyszerre Jinnel, majd felnevettünk. Hátradőltem. Jin is követte a példámat.
-Te tényleg komolyan gondoltad?-kérdezte Jin.
-Mit?-értetlenkedtem.
-Hogy szeretsz...
-Ahha!-mondtam mire megöleltem.-És te komolyan gondoltad?
-Igen!-mosolyodott el, majd visszaölelt.
Álmomban sem gondoltam volna, hogy Mir érkezése ilyen jól fog elsülni... ♥

7.Rész

 ~Jin szemszöge~

Ennyit Koreáról még soha életemben nem hallottam... De mégis... Mintha valami szorosan kötne ehhez a lányhoz. Nem! Neki Koreában kell élnie! Nem hagyhatom, hogy miattam hagyja ott... Az szemétség lenne...
Egész nap ezen gondolkodtam... Talán inkább figyelnem kellett volna a tanárra, mert így kérhetem el a jegyzeteket.
Amint hazaértem anya letámadott.
-Hol hagytad Momot??
-Suliban-vágtam rá flegmán.
-MI?! Nem fog hazatalálni!!-kiabált.
-De nem fogok 8-ig ott maradni!
-8-ig??
-Az igazgató "beszédet" tart neki...-mutogattam az idézőjeleket.
-Ja... De akkor is!
-Nagylány már! Feltalálja magát!
-Oké.-mondta. Nem nagyon tudott meggyőzni. Végül már kezdett kínossá válni a csend, így felmentem a szobámba.
-Szia Bátyó!-köszönt Reio.
-Szia!-köszöntem vissza miközben ledobtam a táskámat az ágyra.-Mit csinálsz?
-Írok.
-Mit?
-Ööö... Házit?-kérdezte. Ebből levágtam, hogy nem rám tartozik.
-Hát jó.
-Te... Figyelj!
-Mondjad.-mondtam, miközben ledőltem az ágyba.
-Az ésszerű, ha levelet írok egy lánynak?-Ahha! Lány van a dologban! Tudtam!
-Hát.. Nem tudom...-vallottam be.
-Te, hogy csináltad régen?
-Régen eltitkoltam... Most is eltitkolom... Szóval ne tőlem kérdezd. Majd, ha Momo haza jön. Ő lány.
-Oké.-mondta, majd odamentem hozzá, és megsimogattam a fejét.-És most ki az a lány?-kérdezte, mire csak elmosolyodtam.

 ~Momo szemszöge~

Olyan unalmas volt az a monológ, amit a diri előadott, hogy azt hittem, hogy elalszom. De, ha úgy vesszük hamar végeztem, mert 1 órát várni kellett az igazgatóra. Sötét volt mire elindultam. Tök nyugodtan mentem, mire a semmiből előugrott egy 37 év körüli emberke, akin CSAK egy kabát volt. én csak néztem az emberkére amikor megszólalt.
-Csak egyszer nézz oda!
-Nem!-mondtam higgadtan.-Tudok karatézni, szóval nem próbálkoznék trüközéssel!
Ez nem hatotta meg, mert amikor ki akartam kerülni, ő is arra ment. Egyszer csak közelebb lépett. Meg akartam volna rúgni, de ahogy meglendítettem a lábamat, lerepült a cipőm, amit még a nagymamámtól kaptam. Pechemre pont a kezébe esett.
-Adja vissza!-kiabáltam.
-Csak, ha odanézel!-válaszolta.
-Adja vissza!-ismételtem önmagam, miközben elkezdtem üldözni. Sajnos gyorsabb volt nálam.
-Rendben.-mondtam lihegve.-De csak egyszer!
Komolyan néztem rá és összeszorítottam a fogaimat. Amint kinyitotta a kabátját, egy kéz takarta el a szemem. Hátrafordultam, hogy megnézzem ki az, és Jin volt. Rám nézett, majd az emberkére, és mindeközben simogatta a hajamat.
-Oh!-mondta a bácsika és visszacsukta a kabátot, majd el akart futni. Pechére Jin utána ment, hogy visszaszerezze a cipőmet.
-Uram! Kegyelmezzen! Nekem is családom van!-szerintem azt hitte, hogy Jin azért megy utána, hogy megverje.
-Adja vissza a cipőt!-parancsolt rá.
-Rendben.-és csodák csodájára visszaadta, majd elfutott. Jin visszajött hozzám és odaadta a cipőmet.
-Köszönöm!-hajoltam meg.
-Ilyen esetekben hagyni kell, hogy elvigye a cipőt.
-De ezt a Nagyitól kaptam!-védekeztem.-Amúgy, hogy kerülsz ide?
-Aggódtam... Már az is baj?-kérdezte elbűvölő mosollyal.
-Nem! Köszönöm!-mondtam, mire megöleltem.
-Nincs mit! Na menjünk!-mondta, és megfogta a kezem.
-Oké.-egyeztem bele. Így mentünk egész úton kézen fogva. Természetesen hülyéskedtünk is útközben.
-Kiket ismersz eddig a koreai osztályodból?-kérdezte.
-Hyun Ah, Minho, Zico, B-Bomb, U-Kwon, Jae, Seungri és Mir.-soroltam.- A többit nem tudom, de más osztályokból is ismerek pár embert.
-Kiket?
-G.O, Thunder, Joon, Seung Ho, Taemin, G.D, T.O.P és Taeyung. Zárójelben megjegyzem, hogy az utolsó három már végzett, de be szoktak járni.
-Kik a legbalhésabbak az osztályodból?
-Zico, B-Bomb, U-Kwon, Jae. A balhés négyes. Amúgy meg imádni való, tündér, cuki pofák.-mosolyodtam el.
-Ahha. Értem.
Az út többi részében már én kérdezgettem.
-Mi újság Kame-ékkal? Még nem is találkoztam velük. Majd elviszel hozzájuk?
-Persze!-mondta édesen.-Amúgy megvannak.
-Akkor jó.
Abban a pillanatban értünk haza, amint ez a mondat elhangzott. Kézen fogva nyitottunk be, és mentünk a nappaliba is. Szerencsére közel álltunk egymáshoz, szóval észre sem tudták volna venni. Nevetéseket hallottunk a konyhából így bementünk.
-Szia!-köszönt egy ismerős hang.
-MIR?! Te meg, hogy kerülsz ide?

6.Rész

-Szia Jin!-köszöntem neki.
-Rég láttalak...-mondta.
-Ja.
-Hiányoztál.-súgta a fülembe.
-Nekem is!
-Ááá! Momo! Annyira hiányoztál!-szaladt hozzám az édesanyja.-Jól utaztál?
-Hát... Fogjuk rá.-válaszoltam őszintén.
-Hosszú volt az út igaz?
-Nem hosszabb, mint Magyarország és Korea közötti távolság...
-Igaz...
És már szálltunk is be a kocsiba. Hamar odaértünk Jinékhez.
-Hát te hogy kerülsz ide?-kérdezte Reio. Gondolom neki nem szóltak.
-Addig velünk fog lakni amíg fel nem épül a háza.-mondta "anya".
-MI? Hol?
-A szobádban.
-Én addig hol fogok aludni?
-Jinnél.
Itt abba is hagyták a beszélgetést, majd felém fordult.
-Gyere! Megmutatom a szobád.
-Oké.-és már vezetett is.
-Wow! Itt minden rózsaszín.-ámultam el miközben azon gondolkodtam, hogy ha Reio ebben a szobában alszik akkor hogy lehet rózsaszín.
-Tetszik?-kérdezte.
-Igen!
-Élveztem a vásárlást. És ha majd gyereketek lesz, bízzátok majd rám a vásárlást.-mosolygott.
-Kiknek?-értetlenkedtem.
-Hát neked és Jinnek.
-Áh dehogy... Jinnek nem is tetszem...-mondtam szomorúan.
-Dehogyisnem! Csak még nem tud róla.-Erre mindketten felnevettünk.
-Tetszik Reio szobája?-kérdezte Jin.
-Igen!-mondtam.
-Rendben... Akkor körbevezetlek.
-Oké...
Hú... Jó nagy ház! Először a konyhát majd a nappalit, fürdőszobát, "anyáék szobáját" és végül az ő szobáját szobáját mutatta meg.
-És ez az én birodalmam.-mondta.
-Wow!
-Ülj le nyugodtan.
Leültem az ágyára majd hátradőltem. Ő is követte a példámat. Kicsit gyorsan vettem a levegőt, és szerintem ezt ő is észrevette.
-Ideges vagy?-kérdezte.
-Én? Dehogy!-mondtam, szerintem jól színészkedve.
-Te tudod.-mondta, mire átölelt.
Mindketten az oldalunkon fekve pihentünk. Azt hittem, hogy csak pislogok, de nem. Hirtelen elaludtam. Szerintem ő is elaludt, mert reggel ugyan így keltünk. Arra keltem fel, hogy valaki simogatja a karomat.
Hátra néztem, és Jint láttam meg, ahogy engem bámult.
-Jó reggelt!-köszönt halkan.-Hogy aludtál?
-Jól... És te?-kérdeztem.
-Én is jól.-mosolygott, majd nyomott a homlokomra egy puszit. 
-Miért adsz mindig puszit a homlokomra?-kérdeztem hirtelen.
-Miért? Baj?
-Nem! Csak furcsa. Koreában senki sem puszilgatott...-mondtam mire Mir jutott eszembe. Tőle kaptam életem második csókját. Jin volt az első, még 16 éves koromban. Na jó... Az csak szájra puszi volt, mert mindketten ugyanarra az oldalra akartunk puszit adni egymásnak. Vicces sztori.

A nap többi részében azzal fárasztottam mindenkit, hogy Koreáról áradoztam. Szerintem nem nagyon tolerálták...

5.Rész

-MI??????-kérdezte Hyun Ah "halkan".
-Ne kiabálj!-róttam le.
-Rendben.-vette suttogósra a figurát.-De, hogy lehet az, hogy megcsókolt?
-Nem tudom.-válaszoltam őszintén.
-Mi van, ha csak egy éjszakára kellesz neki?
-Parancsolsz?-döbbentem le.
-Hát... Mir elég furi, szóval nem nagyon lehet kiszámítani, hogy mit akar.
-Lehet, hogy még senki sem ismerte ki eléggé...-gondolkodtam.
-Bárhogy is lesz, ne engedd, hogy kettesben maradjatok egy szobában.-mondta komolyan.
-Hova gondolsz?-értetlenkedtem.
-Hát... Na mindegy... Feljössz hozzám? Ott bővebben kitárgyalhatjuk, hogy mi is történt.-ajánlotta fel.
-Rendben... De ezen mit kell még megtárgyalni?
-Például, hogy, hogy csókol.-mondta, mire mindketten felnevettünk.
Éppen úton voltunk amikor én hirtelen valamin elcsúsztam, és csak azt vettem észre, hogy valaki megfogott. Mire kinyitottam a szemem, Mir tartott a kezében. Gyorsan feltápászkodtam, és meghajoltam előtte miközben egy köszönöm félét motyogtam.
-Máskor óvatosabban.-mondta miközben az hidegen hagyta, hogy jól vagyok-e.
-Rendben! Köszönöm!-kiabáltam utána.
Hyun Ah vigyorogva nézett rám.
-Wow! Hamarosan ő lesz a bátor lovagod?
-Persze, hogyne.-mondtam viccesen.
Hamar odaértünk Hyun Ah-ékhoz. Csak ketten voltunk ott, mert a szülei dolgoztak és csak este érnek haza.
Amikor már jó alaposan kiveséztük a témát, valaki kopogott. Hyun Ah mondta, hogy nyissak ajtót, mert neki el kell mennie wc-re. Amikor kinyitottam az ajtót nagyon ledöbbentem. Mir volt az. Ő is meglepődött...
-Hát te, hogy vagy itt?-kérdeztem tőle.
-Ezt úgy mondod, mintha nem lenne lábam...-mondta.-Amúgy Hyun Ah hívott át... És te?
-Engem is Hyun Ah hívott...Ez elég különös...-néztem a pont abban a pillanatban érkező Hyun Ah-t.
-Oh! El is felejtettem, hogy jössz...-mondta "ártatlanul" Hyun Ah.
-Akkor én megyek is.-ajánlottam fel.
-NE!-kiáltott rám.-Maradj még.
-Inkább megyek. Sziasztok!
És már mentem is. Amint befordultam az utcánkba láttam, hogy ég valami. Gyorsabbra vettem a lépéseimet, és amikor a házamhoz értem, észrevettem, hogy az én házam gyulladt ki.
-Asszonyom! Ön lakik itt?-kérdezte az egyik tűzoltó.
-Igen.-válaszoltam.
-Sajnálattal közlöm, hogy ez a ház már nem lakható. Keresnie kell egy másikat.
-Rendben.-majd sóhajtottam egyet.
Kerestem újságokban hirdetést, de nem találtam olyat, ami megfelelő lenne. Az osztálytársaimat is megkérdeztem, de mindenkinek kicsi a lakása, így hát nincs más választásom, mint elújságolni anyáéknak.
-Szia anya!-köszöntem.
-Szia! Valami baj van?-kérdezte.
-Hát... felgyulladt a házam...
-MI??
-És most nincs hova mennem.
-Mi van azzal a sráccal akivel kiskorodban összebarátkoztál?-kérdezte.
Szerintem Jin-re gondolt, akivel egy utazáson ismerkedtem meg 13 éves koromban. Azóta tartjuk egymással a kapcsolatot.
-Hát... Az a probléma, hogy ő Japánban van.-mondtam szomorúan.
-Tényleg... De ha oda átmennél egy iskolába? Na várj csak szólok Virágnak, hogy hívja fel.-és le is tette a telefont.
Igaza van... 1 hónapja járok még csak suliba, de már át akar tetetni. Amúgy meg imádom Jin-t, de nem hiszem, hogy beleegyezne.
Ekkor megcsörrent a telefonom. Ismeretlen szám. Hm... Vajon ki lehet az?
-Haló.-mondtam Koreaiul.
-Szia Momo!-szólt bele egy kellemes hang a telefonba Japánul.
-Jin!-csillant fel a szemem.
-A nővéred mondta, hogy hívjalak fel. Szerintem aludt mert nagyon álmos hangja volt.
-Ő mindig alszik...-erre mindketten felnevettünk.
-Na mit akartál mondani?-kérdezte kedvesen.
Hiába szeretem Mir-t, amikor Jin-nel beszélek elfelejtem, hogy létezik... De amikor Mir-rel beszélek, még mindig tudom, hogy Jin valahol Japánban van éppen Maru-ékkal. Hát igen... Mi 7-en vagyunk a legjobb barátok a Földön: Jin, Kame, Koki, Junno, Maru, Ueda és én... Imádom őket...
-Hát... Ez inkább kérés lenne...-vallottam be őszintén.
-Ajaj... Ne kímélj!
-Nincs házam... Lenne esetleg egy szabad helyetek?
-Mi az, hogy nincs házad? Szüleid kitettek?-értetlenkedett.
-Dehogy!-nevettem el magam, majd elmeséltem a sztorit.
-Ahha... Hát... Tőlem jöhetsz... Pill. megkérdezem anyuékat.
Hallottam amint megkérdezi őket, utána egy sikítást.
-Gyere bármikor kincsem!!!-kiabálta bele az anyukája.
Hát... Igen... Jin anyukája úgy tekint rám mintha a lánya lennék... (Csak fiú gyermekei vannak: Jin és Reio)
-Rendben köszönöm!-mondtam.
-Oké... Akkor gondolom hallottad.-szólalt meg Jin ismét.
-Persze.
-Na... Akkor várunk. Szia!-kezdett búcsúzkodni.
-Szia Bakanishi!-mondtam nevetve. (Bakanishi=Baka:Idióta, Akanishi)
-Hey! Nem vagyok idióta! Te vagy az idióta! Az én idiótám.-amint ezt kimondta, megállt az ütő bennem. Az Ő idiótája... Wow! ♥
-Oké! Szia!
Nem érdekel Mir! Jin sokkal rendesebb! Amióta megcsókoltál bunkó vagy!-mondtam magamba.

Reggel bementem az igazgatóiba.
-Valami probléma van?-kérdezte a diri.
-Hát... Tulajdonképpen igen.-bólintott, hogy folytassam.-Leégett a házam és csak Japánban találtam szállást.
-Rendben. Amúgy is van egy testvériskolánk Japánban.Oda kerül addig amíg ott lesz. Ezért az iskola ezt nem veszi hiányzásnak.
-Rendben köszönöm.
És már mentem is ki... Vajon Hyun Ah mit fog szólni? Amint kinyitottam az ajtót, Mir esett be rajta. Úgy látszik, hogy hallgatózott... Most ki kémkedik ki után? Ezt természetesen a diri nem vette észre. Kimentünk és megkérdezte.
-Kihez mész?
-Egy ismerősömhöz. Aki rendesebb mint te.-mondtam, arra célozva, hogy bunkó lett.
-Fiú?
-Ahha.
-Értem... Szereted őt?-kérdezte, mire pofon vágtam.
-Ezt meg miért kaptam?-érdeklődött.
-Mert!
Itt le is zártam a témát.
Ének óra. Jaj. Ez lesz az első ének órám, mert 1 hónapig elutazott a tanárnő.
-Jó reggelt!-köszönt a tanár. Mire az osztály visszaköszönt.
-Látom van egy új lány... Gyere ki énekelj egy kicsit.-mondta. Jaj ne!
Kimentem és elénekeltem Justin Bieber-től az As long As You Love Me-t. Mire befejeztem mindenki tátott szájjal nézett rám.
-Ez gyönyörű volt!-törölte meg a szemét a tanárnő, és elkezdett tapsolni.
-Köszönöm.
Majd visszaültem a helyemre.
Az nap nyugisan telt. Ma kell indulnom Japánba...
Huh... Félek...

2 óra múlva leszállt a gép. Kimentem a reptér elé. Egyszer csak valaki megfogta a kezemet és szorosan megölelt. Kicsit eltoltam magamtól, hogy lássam ki az, és Jin volt.
-Szia kis Idiótám!-majd nyomott egy gyors puszit a homlokomra.  

4.Rész

-Mi az, hogy nem tudjátok? Barátok vagytok nem?-üvöltöttem rájuk.
-Nyugszik. Attól még, hogy barátok vagyunk nem feltétlenül mondunk el egymásnak mindent.-csitított Joon.
-Rendben, bocs.
Eldöntöttem! Nyomozni fogok utánuk!
Aztán indultam is volna, ha nem kapja el a karomat Seung Ho.
-Mégis hova akarsz menni?-kérdezte.
-Nem valószínű? Kiderítem, hogy ki az a csaj.-mondtam szomorúan.
-Rendben. De, ha Mir megutál ne velünk kezdj üvöltözni, hogy miért nem szóltunk.-majd elengedte a karomat, és már mentem is. Láttam, hogy egy kávézó teraszánál állnak és beszélgetnek. Sajnos nem tudtam kivenni, hogy miről beszélgetnek, de végül jött egy másik srác is. Érdekes. 1 csaj és 2 pasi? Ennyire telhetetlen lenne? Nem ez hülyeség. Bár... Amilyen póló van rajta... Na mindegy. Már csak arra lettem figyelmes, hogy  leülnek egy asztalhoz. Közelebb mentem, hátha hallom, hogy miről beszélnek. És siker! A beszélgetés így hangzott:
Csaj: Rég láttalak Mir... Mizu?
Mir: Semmi... Nálad?
Csaj: Semmi. Hogy megy a suli?
Mir: Jól kösz. Figyelj csak Eun Ah. Beszélnünk kell.
Csaj: Hallgatlak.
Bingó! Eun Ah-nak hívják! Fél siker!
Mir: Anya és Apa már hiányolnak. Haza kéne jönnöd.
MI???? EZEK EGYÜTT LAKTAK???? OMG!!!!
Annyira ezzel voltam elfoglalva, hogy csak arra lettem figyelmes amikor már búcsúzkodtak.
Mir: Szia! Majd még találkozunk!
Csaj: Szia!
És jó szorosan megölelte. Ez érdekes volt. És MICSODA? A csaj MEGCSÓKOLTA Mir-t! Ebben a pillanatban megállt bennem az ütő. Éreztem, hogy több kicsi könnycsepp gördül le az arcomon.
Ó, Mir. Csak 1 napja ismerlek, és máris fáj a jelenléted...
Mit tudtam volna tenni? Egész nap ott ücsörögni, és csodára várni? Dehogy! Inkább hazamegyek és pihenek egyet, hátha ez csak egy rossz álom...
Pechemre nem tudtam este aludni a rémképek miatt és a legfontosabb kérdés miatt... Honnan ismeri Mir azt a lányt?
Reggel a suli előtt 6-an vártak rám. Seung Ho, G.O, Thunder, Joon, Hyun Ah és egy másik osztálytársam. Mint kiderült Minho a neve és csak hozzánk csapódott. Ő is elég jó fej...
-Momo!-köszöntöttek egyszerre.
-Mit tettem?-kérdeztem ártatlanul.
-Mit tudtál meg?-kérdezte Joon.
-Ők tudnak róla?-érdeklődtem.
-Persze.
-Oké.-kezdtem, de megint a sírógörcs keringetett.-A neve Eun Ah, és amikor búcsúzkodtak... A csaj... Megcsókolta... Mir-t.-nyögtem ki végül.
-MI VAN??-kérdezték egyszerre.
Hyun Ah látta rajtam, hogy valami nem oké, ezért beráncigált a mosdóba.
-Neked tetszik Mir, igaz?-kérdezte halkan.
-Megbízhatok benned?
-Persze!
-Igen... Tetszik...
-JUJJ! Tudtam!-kiabálta.
-Pszt!! Még meghallják.-csitítottam le.
-Rendben... Na... Menjünk be a terembe.
Végül ahogy mentünk a folyosón, észrevettem, hogy egy 11-es bemegy a termünkbe. Összenéztünk Hyun Ah-val. Mindketten ugyan arra gondoltunk... Ki lehet ez?
-Sziasztok!-köszöntünk egyszerre. A 11-es Minho-val beszélt mire Zico és a haverjai elkezdték csesztetni. Lökdösték, kicikizték és dobálták (?) szerencsétlen csórikámat. Éppen a levegőbe emelték amikor rájuk szóltam.
-Azonnal tegyétek le azt a gyereket!!
-Mert? Mi lesz? Mi többen vagyunk.-hát... igen.. 5-en voltak...-Na? Kiállsz ellenünk?
-Nem állok ki értelmetlenül harci analfabéták ellen...-mondtam.
-Mi van? Nem érdekel, hogy megvédd a gyereket?-kérdezte szemtelenül.
-5 az 1 ellen? Erőszakot alkalmaztok? A valódi párbaj puszta kézzel, 1 az 1 ellen van!
-Tehát berezeltél, hogy elverünk? Ha megakarod védeni a kölyköt 20 perc múlva a folyó mellett...-ajánlotta fel, és már ki is ment a teremből a gyereket ráncigálva.
Ökölbe szorítottam a kezem és körbenéztem a teremben megakadt a szemem Mir-en. Padra hajtott fejjel aludt... Ezt a gyereket nem lehet felébreszteni... Na mindegy... Mennem kell...
Az egész osztály jött velem, megnézni az erőszakot.
-Nocsak, nocsak... Hát eljöttél?-kérdezte gúnyosan.
-Persze. Bármit megteszek, hogy megmentsem egy iskolatársamat.-kiáltottam.
Zico felkapott egy fadarabot és azzal rontott nekem. A többiek is követték a példáját. Hiba volt. Sorba csavartam ki a kezüket és közben oktattam őket.
-A normális harc puszta kézzel kezdődik.-mondtam miközben már csak Zico futott nekem mert a többiek a földön feküdtek.
Ökölbe szorított kézzel rohant felém, míg én lehajoltam, és gyomorszájon ütöttem, amitől nem kapott levegőt.
Körbenéztem, és láttam, hogy mindenki tátott szájjal néz. Végül odamentem a gyerekhez és megkérdeztem tőle.
-Jól vagy? Nem bántottak?
-Nem, nem bántottak...-mondta, majd folytatta.-Taemin vagyok. És te?
-Momo.
-Köszönöm szépen Momo!
-Nincs mit...-mondtam mire Zicoék-hoz fordultam.
-Hogy tudsz ilyen jól küzdeni?-kérdezte Zico.
-Mert megvédem ami fontos nekem. Család, barát vagy bárki más... Én mindig megvédek mindenkit.-feleltem.
-És a kémkedés is beleszámít?-kérdezte egy hang a hátam mögül. Mir volt az. A francba. Rájött...
-Ezt meg, hogy érted?-kérdeztem vissza.
-Úgy, hogy miért kémkedtél utánam?-érdeklődött.
-Ezt ne itt beszéljük meg.-mondtam mire elindultam. Mir követett. Kicsit nyugisabb helyre mentünk.
-Na szóval?-kérdezte.
-Na szóval mi?
-Miért nyomoztál utánam? Mit akarsz megtudni?
-Ki volt az a lány?-kérdeztem tőle halkan.
-A nővérem volt.-felelte mintha ez nem is lenne kérdés.
-Akkor miért smárolt le?
-Mit tudom én. Éppen megvolt neki. Vagy tudom is én... Miért izgat ez téged?-kérdezte gyanakvóan.
-Mert miért ne?
-Esetleg akkor nem akarod megtudni, hogy melyik pillanatban vágom el az ujjamat egy késsel? Mert miért ne?
-Mert...-be sem tudtam fejezni a mondatom mire olyan történt amin elámultam... Mir MEGCSÓKOLT!!!
Ezt nem tudtam felfogni... Csak tegnap jöttem suliba... Alig ismer... De mindegy... Nekem megfelel... De vajon komolyan gondolja?

3.Rész

-Elnézést... Te vagy Momo?-kérdezte tőlem az úr amikor látta, hogy nagyon megbámultam.
-Igen. Miért?-kérdeztem vissza.
-Park Song Yang vagyok, az új igazgatód.
-Örülök, hogy megismerhetem.-ráztam vele kezet.-De honnan tudja a nevem?
-A régi iskolád igazgatója sokat mesélt rólad, hallottuk, hogy kitűnően beszélsz számos nyelven.-dicsért meg.
-Oh... Igen...-dadogtam.
-Akkor menjünk is.
-Rendben, de melyik is az az iskola?-kérdeztem.
-Taejon Christian Nemzetközi Iskola.-mondta, mintha csak tudnom kéne. Hát... Ezt nem beszéltük meg a Dirivel...
És már indultunk is.
 Útközben azon agyaltam, hogy Virág (a nővérem) vajon most mit gondolhat. Én hamarabb megvalósítom az álmomat, mint ő. Pedig ő 23 éves én meg csak 18. De szerintem, majd egyszer, ő is ki fog költözni Japánba. Egyszer biztos. Mert ha kitűzöl egy célt magad előtt akkor mindig azon leszel, hogy megvalósítsd. Bár... Nem tudom, hogy ő mennyire tűzte ki ezt a célt maga előtt... Ő mindig azt mondogatja, hogy "Nem fog sikerülni. Túl béna vagyok." de mint az egy Justin Bieber-es dalban is van "Never Say Never!". Soha ne add fel! Sikerülni fog! Fighting!
Hirtelen lefékezett a kocsi.
-Már meg is érkeztünk?-kérdeztem. Kicsit gyanúsnak tűnt, hogy ilyen hamar megérkeztünk.
-Igen.-válaszolta egyszerűen.
Ki is szálltam a kocsiból. 
-Azta milyen nagy!-ámultam el.-Hány nap alatt építették fel?
-1 hét.-válaszolta az új diri.
-Wow!
-Menjünk be. Mindjárt becsöngetnek. A bőröndödre majd vigyázok.
-Rendben.-ebben a pillanatban becsengettek.
Bevezetett egy 12 fős (velem együtt 13 fős) osztály termébe.
-Sziasztok!-köszöntem. Mindenki kérdőn nézett rám. Hallottam, ahogyan valaki megkérdezte az egyik fiút, hogy ki vagyok. A srác természetesen megvonta a vállát. Majd amikor felém fordult összetalálkozott a tekintetünk. Rögtön görcsbe rándult a gyomrom, szóval elkaptam a fejem.
Rohadt helyes!-gondoltam magamban. Barnás haj, barna szem... Hm... Jó összeállítás.
-Gyerekek, Ő az új osztálytársatok.-mondta az ofő.- Mutatkozz be!-mosolygott rám.
-Kiss Mónikának hívnak, de szólítsatok csak Momo-nak. Magyarországból jöttem, 18 éves vagyok,  legalábbis Októberben az leszek. Sok nyelven tudok. Szeretek énekelni.-fejeztem be.
-Rendben. Üdvözöllek a 12/d-ben. Remélem jól fogod magad érezni.-mondta kedvesen.-Foglalj helyet.
Körbenéztem, és amikor megláttam, hogy csak az mellett a fiú mellett van hely, amelyik marha helyes, ideges lettem. Végül leültem mellé.
-Szia! Hogy hívnak?-kérdeztem tőle ismerkedés céljából.
-Bang Cheol Jong-nak hívnak, de szólíts csak Mir-nek.-mosolygott rám aranyosan.
-Rendben.-majd vissza mosolyogtam rá. Mir. De szép név!
Erről az óráról hamar kicsöngettek.
-Bemutassak neked pár embert?-kérdezte Mir.
-Leköteleznél.-mondtam, mire mindketten elnevettük magunkat.
Először azt hittem, hogy az osztályból mutat nekem valakiket, de nem így lett. Elkísért a 13/c osztálytermébe és elkiáltotta magát.
-G.O! Thunder! Seung Ho! Joon! Ide!
Mire 4 fiú megjelent előttünk.
-Mi a pálya Mir?-kérdezte az egyik fiú.
-Srácok ő itt Momo. Magyarországból való.-mutatott be nekik.
-De jó csaj!-mondták egyszerre.
-Szia! G.O vagyok! Érted amit mondok?-kérdezte tőlem kiabálva az egyik srác.
-Persze! Nem vagyok süket!-válaszoltam neki szintén kiabálva, mire mind a 4-en felnevettek.
-Engem Joon-nak hívnak!-mondta a másik srác, majd megcsókolta a kezemet.
-Thunder vagyok!-intett rám mosolyogva a harmadik fiú.
-Seung Ho vagyok!-rázott velem kezet a negyedik gyerek.
-Sziasztok!-köszöntem mindenkinek.
Visszamentünk a terembe, mert becsengettek. Meglepetésünkre újra az ofő jött be, és közölte velünk, hogy ma 4 osztályfőnöki óránk lesz. Oké. Jó kezdés.
Erről az óráról is hamar kicsöngettek. Ebben a szünetben csak ültem a helyemen (legalább is azt akartam), és olvastam a Szent Johanna Gimit, mire valaki megállt mellettem.
-Szia! Kim Hyun Ah vagyok!-mondta egy lány.
-Én pedig Momo.
-Tudom... Első órában mondtad.
-Jogos.-mondtam mosolyogva. Tök szimpi a csaj.
-Körbevezesselek?-kérdezte.
-Ahha kérlek.-és már álltam is fel.
Ahogy sétáltunk láttam, ahogyan két korombeli srác megakar ütni egy kilencedikest.
-Azonnal hagyjátok abba!-kiáltottam rájuk, mire az egész folyosó elcsendesedett.-Szerintetek az vicces ha egy nálatok kisebbet szekáltok?
-Ki vagy te?-kérdezte az egyik srác.
-Én? Én egy senki vagyok aki mégis megvéd másokat! Szóval engedjétek el azt a gyereket!-mondtam dühösen. Nem hiszem el, hogy a korombeli gyerekek nem tudják megkülönböztetni az erőszakot a verekedéstől.
-Húzz el!-kiáltottak rám mindketten, mire az egyik felém rohant és meg akart ütni. Én egy laza mozdulattal lehajoltam. Velem olyan könnyen nem lehet elbánni. Ezután már mindketten nekem szaladtak mire újra lehajoltam, és egymást ütötték meg.
-Nincsen bennetek annyi becsület, hogy a saját korosztályotokkal kezdjetek ki? Nem tudjátok megkülönböztetni a harcot az erőszaktól?-kérdeztem mérgesen. Láttam, ahogy HyunAh-nak elkerekedik a szeme. De a hatás megvolt, így mindketten elfutottak. Gyorsan odamentem a kilencedikeshez.
-Jól vagy?-érdeklődtem.
-Persze. Köszönöm szépen!-mondta furcsán, mire elment.
-És te jól vagy?-kérdezte egy ismerős hang a hátam mögül. Mir volt az.
-Persze. Miért ne lennék jól?-érdeklődtem mire megvonta a vállát.
-Úgy beszéltél mint egy... Na mindegy.... Az lehetetlen.-mondta és sarkon fordult.
-De ügyes voltál!-kiabálta HyunAh.
-Köszi.

Hamar vége lett a napnak, és hamar találtam magamnak lakást. A sulitól nem messze. A pénzem felét elköltöttem a tankönyvekre, szóval munkát kellett keresnem, de sehol sem találtam. Végül meguntam a keresgélést és kiálltam az utcára énekelni. Mivel Április volt, ezért az idő is szép volt. Megfogtam a magnómat és a CD-imet és kerestem egy viszonylag csöndes, de népes helyet. 5000 Ft-t kerestem.Amikor már pakoltam el, észrevettem Mir-t és a 4 srácot. Természetesen ők is észrevettek. Odajöttek hozzám, kivéve Mir. Egy másik lányt vett észre, gyorsan megölelte és elmentek valahova. MI? HOGY? MIÉRT? A sírógörcs keringetett. végül odaértek hozzám. Látták rajtam, hogy valami nem stimmel. Talán érezték, hogy Mir miatt van, de azért megkérdezték.
-Minden rendben?
-Ki az a lány?-kérdeztem tőlük.

2.Rész

Kicsöngetés után, mint megbeszéltük, bementem az igazgatói irodába. Kissé frusztrált, hogy bent vagyok, de majd egyszer biztos megszokom.
-Mónika, már vártam Önre. Hallottam, hogy Ön kitűnően beszél Koreaiul. Az iskolának van egy testvér iskolája Dél-Koreában. Ha lenne kedve, esetleg kimehetne oda tanulni. Lehet, hogy 18 évesen még nem nagyon fog tudni alkalmazkodni, de megpróbálhatjuk. Ha gondolja, és mégsem tetszik magának, 1 hónap múlva visszajöhet és...-itt félbeszakítottam.
-Rendben! Elfogadom az ajánlatot.-mondtam magabiztosan.
-Rendben! Akkor ezt megbeszéltük.-majd kitessékelt az ajtón.
-Köszönöm szépen!-hajoltam meg előtte.
Vajon, hogy fognak reagálni Dávidék? Vajon jobban át kellett volna gondolnom? Várjunk csak... Mikor is indulok?
Gyorsan visszamentem az irodába.
-Elnézést, hogy megint zavarom Önt, de azt elfelejtettem megkérdezni, hogy mikor indulok?-mondtam zavartan.
-Ha megfelel, már jövő hét hétfőn is mehet...
-Az jó! Tökéletes! Köszönöm, viszlát!-köszöntem el.
Ahogy becsuktam magam mögött az ajtót, már rohantam is Kingáékhoz.
-Nem fogjátok elhinni!!-mondtam nekik lihegve.
-Dehogyisnem...-nézett rám Dávid unottan, bár egy kis szomorúságot is láttam a szemében.-Már mondta az ofő...
-Oh...-mondtam csalódottan.
-Figyelj, ha akarsz menj csak nyugodtan!
-De meg fogtok rám haragudni!!
-Ha megharagudnánk nem lennénk barátok!-kiáltott rám Dávid. Na ez meglepett...-Vagy talán neked nem vagyunk fontosak? Nem tudod, hogy nekünk bármit elmondhatsz? Nem gondolod, hogy ezt jelenti a barátság? Vagy szerinted azt, hogy ilyeneket feltételezünk egymásról?
Esküszöm a sírógörcs keringetett és azt hittem, hogy elájulok... Nagyon elámultam a szavain...
-Dávid!-kiáltott rá Kinga.
-Bocs.-válaszolta Dávid.
Éreztem, hogy egy könnycsepp legördül az arcomon... Nem tudtam mit kezdjek magammal, így hát megpróbáltam elfutni a lány mosdóig, de valaki elkapta a karomat, és szorosan magához ölelt... Dávid volt az... Próbáltam kiszabadulni a karjai közül, de nem tudtam...
-Dávid!-mondtam neki félig hangosan.
-Nem engedlek el amíg abba nem hagyod a sírást!-felelte úgy, mintha ez tök természetes lenne.
-Te vagy az oka a könnyeimnek...
-Ezért próbálom megjavítani, amit elrontottam... 
Ahha... Így már érthető...
-Jaj ne! Becsöngettek!-kiáltott fel Kinga... Igen... Jó észrevétel...
Osztályfőnöki óra... Hát... Már az első mondat gyanús volt.
-Momo gyere ki és búcsúzz el most az osztálytól...-mondta.
-Mi? Most? Miért?-néztem idétlenül az ofőre.
-Igen  most, hogy mindenki fel tudja dolgozni az elmeneteledet...-felelte mire megtörölte a szemét.
-Senkinek sem fogok hiányozni... Akkor meg minek?-kérdeztem tőle komolyan.
-Ne mondj ilyet!
-De ez az igazság....-magyarázkodtam de hiába.
Végül elbúcsúztam.... Könnyű volt... Csak annyi volt a feladatom, hogy azt mondjam "Sziasztok!" és közbe integessek... Elég hülyén nézhettem ki...

-Úristen! Már 7 óra van? Jaj ne!! Elkésem!-kiabáltam...
Anyáék csak mosolyogtam, hogy mit bénázok össze... jót mulathattak...
-Mindent eltettél? Pénz van nálad? Zsepi?-kérdezte anyu.
-Persze! Útra készen vagyok!-mondtam.
-Hát Kicsim... Eljött az idő... Egyedül fogsz élni... Csak néha láthatunk és...-szakítottam félbe aput.
-Apa... Azért nem fogok meghalni... Még mindig van telefon, levél és internet is... Majd mindennap írok... Oké?-reméltem, hogy elfogadják.
-De ha bármi baj van szólj!
-És oda teleportáljátok magatokat?-kérdeztem humorosan.
-Ne szemtelenkedj!-szólt rám anya mérgesen.
-Rendben!-majd nyomtam mindkettőjük arcára egy puszit-Sziasztok!
-Szia!-köszöntek el.-Vigyázz magadra!
-Rendben!
Felsóhajtottam. El sem hiszem, hogy kiköltözöm Dél-Koreába!
Felszálltam a gépre, majd elindultunk... A leszállás BOTRÁNYOS volt! Úgy mentünk a levegőbe mint egy ejtőernyős akit minden pillanatban visszahúznak... Na mindegy, lényeg a lényeg, hogy túléltem.
Mentem a repülőtéren, és egyszer csak észrevettem egy 45-50 év körüli emberkét, aki egy "Momo" feliratú táblát szorongatott... Vajon ki lehet ő?

1.Rész

Bemutatás:
 Mónikát (Momot), mindenki különcnek tartja a 12/a-ban, mert másfajta zenéket szeret, mint mások, és perfektül beszél Japánul és Koreaiul. Egyik nap mégis valóra válik az álma...

Történet:
 Reggel, ahogy beértem a suliba mindenki köszönt nekem.
-Szia Momo!-köszönt aranyosan Dávid és Kinga.
-Annyong!-köszöntem vissza Koreaiul.
-Mizu?-kérdezte Dávid
-Semmi-mondtam mikor beraktam a suliboxomba a táskámat.-Veletek?
-Nem több...-mondták egyszerre
Hát... Ezzel le is zártuk a beszélgetést... Ahogy beléptem a terembe Niki letámadott:
-Momo!!!!! Kéne az irodalom házid...-mondta.
-Rendben.-egyeztem bele az átadásba.
-Köszi, imádlak!-mondta kissé túl nyálasan.
Éppen szedtem ki a matek cuccomat a táskámból, amikor becsöngettek.
-Ó, basszus!-kiáltottam fel.
Nem volt túl kellemes úgy bemenni órára, hogy a tanár már tartotta az órát... Természetesen mindenki rajtam röhögött..
-Ha-ha de béna vagy Ázsiai csajszi!-üvöltötte Peti.
-A kis Koreai elvesztette az időérzékét! Ha-Ha-Ha!-nevetett Ricsi
-Na most álljatok le!-kiabáltam túl a röhögést, majd mindenki elcsendesedett.-Attól még, hogy elkéstem nem kell bolygatni! Ez nem csak bunkóság, de baromság is!
-He?-mordult fel az osztály.
Hát persze... Nem ismerik a bolygatni szót...
-Ilyen analfabétákat...-morogtam magamba.
-Most már folytathatnám az órát?-kérdezte a tanár.
Tényleg! Óra van... Hupsz...Végül a tanár tovább tartotta az órát...
A többi óra is ilyen egyhangúan ment... Végül elérkezett a várva várt pillanat, a farsangi bál. Mikor már átöltöztem a ruhámba Dávid és Kinga már várt rám a házunk előtt.
-De jó! De... Ez mi?-kérdezte Kinga
-Kimono... Gondolom én... Amúgy jól nézel ki.-mondta Dávid unottan.
-Igen... Az... És... Kösz-dadogtam, majd észrevettem, hogy egy halott menyasszonnyal és egy vámpírral beszélgetek-Nektek is jó a jelmezetek!
Az út további része csöndben telt... Dávid valamin erősen gondolkodott, Kinga pedig fáradt volt (nem is csodálom, hajnali edzése is volt...).
Pont mikor megérkeztünk, hallottuk, hogy a sulirádióba mondják be a programokat.
-5 perc múlva lesz a jelmezverseny?-Kinga és Dávid bólintott-Akkor siessünk!
És már futottunk is. Éppen odaértünk mire sorra kerültünk.
-Minek öltöztél?-kérdezte tőlem egy korombeli srác.
-Geisha-nak öltöztem...-mondtam, mire kérdőn nézett rám.
-És tudsz is Japánul?
-Persze!-mondtam Japánul.-Koreaiul is tudok...
-MI????-kérdezte mindenki a teremben.
-Most azt mondtam, hogy persze és Koreaiul is tudok...-feleltem unottan. Tudtam, hogy mindenki rajtam fog röhögni, de meglepetésemre nem így volt. Csönd volt a terembe... Kezdtem kínosan érezni magam szóval hozzátettem-A Koreai nyelvből már meg van a felsőfokúm, de Japánból csak a középfokú...-mondtam szomorúan. Nem engedtek a szüleim felsőfokúra, mert "elég lesz Koreaiból megszereznem"...
Láttam, ahogyan az igazgató és az osztályfőnököm összesúgnak... Ez nem jó... Tavaly is Dinát ezért csapták ki a suliból... Jaj ne... Mi rosszat tettem??

Reggel kicsit elaludtam, szóval éppen becsengetésre értem be a suliba...
-Annyongha-itt megakadtam, amikor megláttam az ofőt és az igazgatót-seyo!
-Oh! Momo! Épp időben veled szerettünk volna beszélni-mondta az ofőm.
-Kicsöngetés után várlak az irodámban.-közölte az igazgató.
De mégis MI ROSSZAT TETTEM???