34.Rész

~Virág szemszöge~

Reggel mikor felkeltem, Momo még mindig a kanapén aludt. Úgyhogy arra gondoltam csinálok egy kis reggelit a családnak. Tojás mellett döntöttem. A felénél járhattam, mikor Momo is felébredt.

~Momo szemszöge~

- Áh, a fejeeeeem! - nyafogtam Virágnak. 

- Kellett neked annyit innod! - rótt le, majd hozott egy kis vizet és fájdalomcsillapítót. 

- Köszi. - vettem be a gyógyszert. 

Idő közben Bálinték is felkeltek, így leültünk reggelizni. Kajálás után búcsúzkodni kezdtünk.

- Hát... Sziasztok! Nekünk mennünk kell... - vette elő a személyinket és parókáját Virág.

- Sziasztok! Vigyázzatok magatokra! - kaptam fel magamra én is a parókámat.

- Hiányozni fogtok! - öleltek meg sorban. 

Elmentünk a reptérre, felszálltunk a repülőgépre, és indultunk is Japánba. 

Az úton csendben néztünk ki a fejünkből. 

Mikor megérkeztünk, elbúcsúztunk egymástól is és hazamentünk. Én gyalog mentem, hogy össze tudjam szedni a gondolataimat. Sajnos hamar hazaértem. Benyitottam, és láttam, hogy Jin a kanapén ül és tévét néz. 

- Szia! - köszöntem.

- Momo! Úgy örülök, hogy épségben hazaértél. - kikapcsolta a tévét, odaszaladt hozzám, és megpörgetett. 

- Hát... Ami azt illeti... - vettem egy mély levegőt, és elkezdtem neki hadarni, hogy mi történt. A felénél már-már sírva mondtam mindent, amikor próbált leállítani.

- Kicsim. - fogta meg gyengéden az arcomat, de én még mindig hadartam tovább. - Kicsim! Ebből egy szót sem értek! - itt abba hagytam. - Vegyél egy nagy levegőt, nyugodj meg, és kezd el újra csak lassabban! - mosolygott.

- A lényeg az... Hogy a baba... meghalt... - suttogtam.

- Mi?! - döbbent le. 

- Sajnálom Jin... - suttogtam ismét. Látszott rajta a brutál gondolkozás, hogy most mit kéne mondania, úgyhogy arra a következtetésre jutottam, hogy egy kicsit magára hagyom. Éppen indultam volna, de elkapta a kezemet. 

- Most jöhetnék azzal, hogy én megmondtam, de nem fogom ezt mondani. Tudod miért nem? - megráztam a fejemet. - Mert szeretlek. És tudom, hogy nem direkt történt ez. Még nagyon sok gyerekünk lehet, hatalmas házunk, és még sok más dolog. Nem akarom, hogy ez miatt rosszul érezd magad. Ha akarod akár most is lehet gyerekünk... - itt félbe szakítottam.

- 3 hónapot kell ezzel várni...

- Oh... Mindegy... A lényeg megvolt, igaz? 

- Igen. És köszönöm. - öleltem magamhoz.

- Bármit megteszek érted! Ha el is rontasz valamit, én akkor is szeretni foglak... Igen, lehet, hogy lecseszlek majd érte, de akkor is... Szeretlek... - nézett mélyen a szemembe. - Amúgy, sikerült Bálintot épségben hazavinni?

- Aha. - mosolyodtam el.
- Örülök neki. - csókolt meg. A csókunk után leült a kanapéra.
- Tényleg sajnálom Jin... - suttogtam.

- Ajj, Momo! - húzott az ölébe. - Nem haragszom. Csak bánt a dolog... De nem haragszom... - bújt hozzám.

- Köszönöm. - kezdtem simogatni a haját. El sem hinné az ember, hogy milyen puha egy olyan hajszerkezet is...

- Voltál már a fiúknál?

- Nem. Egyből hozzád jöttem...

- És most van kedved elmenni hozzájuk? - kérdezte, már a mellkasomra dőlve.

- Hát... Szerintem még pihenjünk egy icipicit... Jó? - feküdtem le az oldalamra. A fejem a kanapé egyik karfáján pihent, a lábam pedig a másik karfán. És még mindig Jin ölében ¸¸ültem" -feküdtem...xD-.
- Oké... - kacsintott. Kimászott alólam és követte a példámat, így velem szembe került. - Hiányoztál már...
- Nekem is! Nagyon! - kecmeregtem közelebb hozzá, Ő pedig átölelt. Lehunytam a szemem, és mást éreztem, mint mikor Olaszba voltam. Nagyon más érzés volt. De persze pozitív irányban. Talán a megnyugvás. Hogy már nincs mitől félnem, mert van, aki megvéd. És az az ember nem más, mint Akanishi Jin. Egy gyermekkori barátom, aki később a pasim lett. Hihetetlen, hogy kb. 8 évig tartottuk egymással a kapcsolatot. De még a Kat-Tun-nal is. Ha a kis 12/13 éves személyiségemnek azt mondták volna, hogy 20 éves korodra Jin a pasid lesz, 100%, hogy kiröhögöm.

Ezen gondolkoztam, mikor halk szuszogást hallottam. Kinyitottam a szemem, felnéztem, és láttam, hogy Jin elaludt. Olyan édes volt. Nem tudtam megállni, így nyomtam egy gyengéd puszit az ajkaira. Hiba volt. Ugyanis Jin megakart utána fordulni. Kicsit lehúzódtam a kanapé szélére, és megkapaszkodtam a karfába. Az a hely nem volt elég Jinnek. Ahogy fordult lelökött, és egy hatalmas puffanással érkeztem földre. A hangra Csórikám felriadt.

- Hogy kerülsz Te oda? - kérdezte kómásan.

- A Drága, Édes barátom lelökött... - néztem rá szomorúan.

- Hú, de szemét a barátod... - tettetett felháborodást. - Komolyra fordítva a szót: jól vagy? - segített fel.

- Persze... - poroltam le magam. - Bocsi, hogy felébresztettelek...
- Ne hülyéskedj! Én löktelek le!
- De ha nem adtam volna neked puszit, akkor nem történt volna ez meg...
- Most már értem...
- Mit? - értetlenkedtem.
- Azt álmodtam, hogy megpusziltál...
- Jaa... - nevettem fel.
- Na, megyünk a fiúkhoz?
- Menjünk... - egyeztem bele.
Elsétáltunk Koki házához és becsengettünk. Természetesen, mint mindig, az ablakon nézett ki.
- Sziasztok! Mindjárt nyitom az ajtót! - kiabált le, és már el is tűnt.
- Kinyitja az ajtót? - néztem kerek szemmel Jinre.
- Ezek szerint... - vonta meg a vállát hitetlenkedve.
Pár perc múlva, kinyílt az ajtó, mi pedig beléptünk.
- Momo!!! - ugrott a nyakamba Ueda Drága.
- Szia! - öleltem vissza.
- Momo! - jöttek a többiek is. Mikor elengedtek, új arcokat fedeztem fel.
- Momo, Ők a News tagjai. Kato, Massu, Tego, Kei, YamaPi és gondolom Ryot már ismered... - sorolta Maru.
- Aha... Sziasztok! - hajoltam meg előttük. Ennek a meghajlásnak az volt a következménye, hogy A mögöttem álló 6 fiú, a fenekemet bámulták. Ezt onnan tudom, hogy pont szemben volt egy tükör... - Bocsi, de az elején elakadtam... Melyikőtök kicsoda?
- Én vagyok Kato. - integetett egy fekete hajú srác. - Ő Kei, Massu, Tego és YamaPi. Ryo, téged direkt kihagytalak.

- Kösz szépen! - ¸¸sértődött" meg Ryo.
Később Kei, Massu, Tego, Ryo és Kato, meg persze a Kat-Tun, elmentek Playstation-önzni, mi meg YamaPival kettesben maradtunk a konyhában. 
- Tehát YamaPi? - kérdeztem hirtelen a egy széken ülve. Velem szemben ült YamaPi.
- Aha. Igazából Yamashita Tomohisa. - felelte mosolyogva.
- Akkor miért YamaPi? - értetlenkedtem.
- Hát... Ez hosszú történet. - hátranéztem, és láttam, hogy a többiek teljesen elmerültek a játékba.
- Szerintem van időnk... - kacsintottam.
- A lényeg annyi, hogy egyszer egy pink ruhadarabban voltam, és a Stylistunk úgy szólt utánam, hogy YamaPink. És így megmaradtam mindenkinek YamaPinak.
- Értem... 
- De szólíts nyugodtan ¸¸Pi"-nek. - mosolyodott el. - És Te Momo?
- Kiss Mónika. - mosolyogtam én is. - Szólíts nyugodtan Momonak... - nevettünk fel.
- Örülök, hogy megismerhettelek Kiss Mónika! - nyújtotta a kezét.
- Én is örülök a szerencsének Yamashita Tomohisa, alias Pi-chan! - nyújtottam én is a kezemet, amit Ő meg is csókolt.
És elvoltunk egész este azzal a Bakaval (Baka=idióta <------- szerk.megj.), addig, amíg dörögni nem kezdett az ég.
- Jesszusom! - rezzentem össze.
- Jól vagy?
- Aha...
- Gyere, menjünk ki a fiúkhoz. - vonszolt ki a nappaliba.
- Mi a baj? - néztek ránk ijedten. Én is megijednék, ha látnék egy megszeppent srácot, és egy bepánikolt csajt...
- Fél... - mutatott rám Pi.
- Baka! - vertem oldalba a könyökömmel.
- Bocsi! - suttogta.
- Gyere, Picim. - húzott az ölébe Jin. Abban a pillanatban, amikor leültem, elment az áram. Amitől még jobban megijedtem. Alapból félek a sötétben, szóval...
- Pi-chan... Most már kijelentheted, hogy félek... - mondtam reszkető hanggal.
- Ne félj. Itt vagyok és megvédelek. - suttogta Jin.
- Biztos? - kérdeztem.
- Biztos! - puszilta meg a homlokomat.
- Bú! - érintette meg valaki a hátamat hirtelen, amitől felsikítottam. Mindenki jóízűen nevetett míg én levegőért kapkodtam.
- Ki volt ez a köcsög? - érdeklődtem, már tényleg halál félelemmel.
- Koki! - felelte mindenki.
- Koki... Most félj tőlem... - mondtam fenyegetően. Elővettem a telefonomat, és megkerestem Kokit. Amint megtaláltam, a sötétben a háta mögé lopóztam, majd ráugrottam a hátára, és elkezdtem harapdálni.
- Neee! Kegyelmezz!! - kiabált.
- Jól van... - szálltam le róla.
- Köszi... - lihegett. Ekkor tökön rúgtam. - Miért?! - rogyott össze.
- Tudod Te miért! - válaszoltam, majd visszaültem Jin ölébe.
- Ennyire vigyázol rá? - kérdezte Junno viccesen.
- Nem tőletek kell megvédenem, hanem más dolgoktól! - kérte ki magának Jin. És ebben tényleg igaza volt.
- Oh... El is felejtettem... - csapott valamiére Koki. - Ne haragudj!!
- Ugyan miért? - érdeklődtem.
- Hát... A babának nem tesz ez jót. - ettől a választól az arcomra fagyott a mosoly. Jin mellkasára dőltem, és éreztem, hogy mindjárt elsírom magam. Jin elkezdte simogatni a fejemet, ami miatt már nem bírtam tovább. Egy könnycsepp legördült az arcomon, egyenesen Jin pólójára. És azt az egy könnycseppet követték a barátai.
- Haver, ne most... - mondta Jin, Kokinak.
- Miért? Mi történt? - rémült meg.
- Nem lesz baba... 
- MI?! - döbbentek le.
- De hát... Miért? - kérdezte Koki.
- A sok izgalomtól... - szipogtam.
- Sajnálom...
- Honnan tudhattad volna? - mosolyodtam el. Ez a mosoly nem tartott sokáig, mert ismét jöttek azok a fránya könnycseppek.
- Ne sírj! Nyugi... - suttogta megint Jin.
- Ki.@**ott nyugodt vagyok! - nevettem fel, utána újra elkezdtem zokogni.
- Akkor csak ne sírj! - törölte le az arcomat. 
Mikor abbahagytam a sírást, nagyon rosszul éreztem magamat.
- Bocsánat, hogy amikor eljöttem, akkor is bőgtem, meg most is... - kértem bocsánatot.
- Momo! Ne hülyéskedj már! - simította meg a vállamat Kame. - Szerintem én is sírnék, ha a tesómat elrabolnák, vagy ha esetleg még sem lenne gyerekem!
- Hát Kame... Te akkor sírnál, ha kiderülne, hogy gyereked lett! - mondta Ryo.
- Jó, ez igaz, de a lényeget értetted, igaz? - kérdezte. Amúgy igen. Kame amolyan tipikus szívtörő. Vagy nem is! 1 éjszakás kalandokat keres! Igen. Ez a legmegfelelőbb szó! Amúgy meg imádni való egy srác.
- Persze. És köszönöm. - néztem rá hálásan. A sötétben alig találtam meg.
- Na, menjünk Csajszi! - paskolta meg a fenekemet Jin. Felálltam, Ő is felállt, elköszöntünk mindenkitől, és hazamentünk.
Otthon gyorsan letusoltunk Jinnel és lefeküdtünk az ágyba.
- Jó éjszakát! - ölelt át hátulról.
- Jó éjt! - megfordultam, adtam neki egy csókot, visszafordultam és elaludtam.