11.Rész

-Na most már tényleg aludjunk!-ásítottam.
-Oké.-egyezett bele mindenki.
Jinnel megcsináltuk az alvó helyünket. Jin befeküdt az "ágyba" amíg én ittam egy kortyot. Miután befejeztem az ivást, én is lefeküdtem az alvó helyünkbe, azzal a különbséggel, hogy nem a párnára hajtottam a fejem, hanem Jin mellkasára.
-Kényelmes?-kérdezte.
-Igen!-feleltem, mire elmosolyodott.
-Akkor oké...-mondta, majd adott egy "jó éjt" puszit.-Jó éjszakát!
-Neked is!-mondtam.-Szeretlek!
-Én is téged!-nyugtatott meg.-De neked vissza kell menned Koreába!
-MI??!-kérdeztem hangosan, mire mindenki ránk nézett, én pedig felültem a  térdemre.-Azt hiszed, hogy nekem Korea fontosabb?-értetlenkedtem, mire Kame lesütötte e szemét..
-Nem tudom, de nem akarom azt, hogy csak miattam maradj itt! Mert a hallottak alapján nagyon szeretsz Koreában élni.-mondta szomorúan.-Lehet, hogy nem bírnám ki nélküled, de ha te ettől boldog leszel elengedlek. Még ha bele is halok!-mondta, mire könny szökött a szemébe.
-Én akkor vagyok.a legboldogabb, ha te is.mellettem vagy.
-Ezt csak azért mondod, mert meg akarsz nyugtatni! De pár év múlva engem okolnál azért mert, hogy "visszatartottalak"!
-Ezt szerintem ne itt beszéljétek meg!-szólt közbe Ueda komolyan.
-Akkor hol máshol beszélnék meg?-kérdezte Kame megértően.
-Nem tudom, de én azt nem bírom végig nézi, hogy két barátom veszekszik!-mondta Ueda szomorúan.
-Rendben... Bocsi...-kértem bocsánatot. Ezt nem hiszem el! Amit Kame mondott, igaz volt... De Jin, hogy, hogy most akarta ezt közölni velem? És miért itt? Lehet, hogy arra gondolt, azt mondom majd, hogy " Áh tényleg! Én imádom Koreát! Azonnal vissza kell mennem!"
Alig aludtam az éjjel. Egész végig csak azon kattogott az agyam, hogy ezt, hogy értette. Miért akar ilyen gyorsan eltolni magától? Ez így nem fair! Csak pár órája járunk/jártunk... Mi lelte ezt a gyereket? Fáradtan keltem fel reggel. Szerencsére még mindenki aludt (pedig 10 óra volt), szóval hamar rendbe szedtem magam. Másodszorra Kame kelt fel.
-Jó reggelt!-köszönt.
-Mitől lenne jó?-kérdeztem szerintem kicsit depisen.
-Új nap... Új esély...-kacsintott rám.
-Megmondanád kérlek a többieknek, hogy haza mentem?-kérdeztem félénken.
-MI?! Máris el mész?
-Ahha...-néztem szomorúan Jinre. Olyan cuki miközben alszik... Mintha csak érezte volna, hogy nézem, mert pont ebben a pillanatban ébredt fel. Olyan aranyos volt a kusza hajával... Köszönés kép csak biccentett egyet. Mormogtunk egy amolyan "jó reggelt" féleséget, és ezzel le is zártuk a beszélgetést. Jin kiment a mosdóba.
-Biztos, hogy ezt akarod?-kérdezte suttogva Kame.
-Ja...-válaszoltam. Erre ő csak bólintott. Gyorsan összeszedtem a cuccomat, és kiosontam.
Hamar hazaértem.
-Szia Momo! Jin? Nem együtt mentetek el?-kérdezte anya.
-Szia! Én már meguntam és hazajöttem...-hát anyát nem lehet ilyen könnyen átverni. Egyből észrevette, hogy nem ezért mentem el, hanem más miatt, szóval be kellett neki vallanom mindent...
-Ezt meg hogy értette?!-döbbent le anya.
-Úgy, hogy azt hiszi, hogy Momonak Korea fontosabb.-szólalt meg egy hang a hátam mögül. Reio ült mögöttem a lépcsőn. Amikor nyitottam a számat, hogy mondjak valamit Reionak, Jin érkezett meg. Gyorsan felszaladtam a szobámba. Egész nap ki se dugtam az orromat a szobámból, csak a ágyam mellett ültem.
-Nem jössz vacsorázni?-kérdezte anya.
-Nem köszönöm...-válaszoltam.
-Naaa! Gyere mááááár!-unszolt.
-Rendben...-adtam be a derekam és már álltam is fel.
-Beszéljek Jinnel?-kérdezte halkan.
-Ne!-szóltam rá.
-Oké...
Pechemre apa és Reio nem voltak otthon, tehát csak hárman vacsoráztunk. Egész vacsora alatt senki sem szólt egy szót sem. Csak a szürcsöléseket lehetett hallani. Amikor befejeztük az evést összeszedtem a tányérokat. Jin bejelentette, hogy elmegy valahova. Én megragadtam az alkalmat és felmentem becsomagolni. 20 perc alatt végeztem. Pechemre anya a konyhában volt.
-Omo!-szólt hozzám Koreaiul.-Hová mész?-kérdezte már Japánul.
-Vissza...-mondtam szomorúan. Amikor észrevettem, hogy nem értette elmagyaráztam.-Koreába...
-Ne máááár!
-Csak azért akarsz elmenni, mert visszaküldtelek?-kérdezte Jin a hátam mögül. Én erre csak némasággal válaszoltam.-Tehát hazudtál...
-Nem igaz! Csak nem akarok láb alatt lenni...-mondtam.
-Ne is áltasd magad... Te is olyan vagy, mint a többi lány...-mondta, mire a szám szélét kezdtem el rágni.-Megbízhatatlan...-már éppen fel akart menni amikor utána szóltam.
-Te sem vagy olyan szent!
-Parancsolsz?
-Ok nélkül ellöksz magadtól és bunkózol... Ez így nem fair!
-Ki mondta, hogy fairnak is kell lennie?
-Jin...-szólt rá anya.
-Nem... Mindegy... Én vagyok a hülye, hogy idejöttem...-mondtam és már mentem is ki az ajtón, meg sem állva a reptérig...

~Jin szemszöge~

Amint Momo kiment anya elkezdett velem kiabálni.

-Miért csináltad ezt?! Így most jobb?!-kérdezte, mire nem szóltam semmit. Miért nem tudják megérteni, hogy Momo érdekét néztem? Hogy bunkóság lenne visszatartani? Pedig ezt már neki is elmondtam... De úgy látszik, hogy nem értette meg... Várjunk csak... 

-Bunkó voltam?-kérdeztem anyától.

-IGEN!-akkor így is ugyan az a hatás, mintha visszatartottam volna... 

-Majd jövök!-köszöntem és már szaladtam is a reptérre. Pechemre esett az eső, de ez sem tartott vissza... Csak futottam, hogy elérjem Momot.

~Momo szemszöge~

Szerencsémre esett az eső úgyhogy senki sem látta a könnyeimet... A reptér előtt hallottam, hogy valaki  nevemet kiáltja. Hátra fordultam és láttam, hogy Jin jön utánam.

-Mit keresel te itt?!-kérdeztem miközben éreztem, hogy nagyon vizes a hajam. Jin erre nem válaszolt, csak amint hozzám ért megölelt. 

-Sajnálom!-mondta, majd eltolt magától, hogy a szemembe tudjon nézni.-Ne haragudj rám!
-Nem haragszom... Csak kicsit rosszul esett ez az egész...-vallottam be, mire Jin csak szomorúan bólintott.
-Szeretlek, imádlak...-mondta én meg elmosolyodtam.-De nem akartam azt, hogy azért legyek szemét, mert itt tartalak, amikor te Koreát szereted... Szóval próbáltalak eltolni magamtól... Sajnos így is bunkó voltam...-levegőt vett, majd folytatta.-Tehát arra szeretnék kilyukadni, hogy azt szeretném, hogy visszamenj Koreába.-itt gondolom érdekesen nézhettem rá.-És remélem, hogy nem haraggal válunk el... Csak úgy, mint két barát... Oké?-kérdezte félve.
-De én nem akarok elmenni!
-Ha itt maradnál és még több ideig együtt lennénk, sokkal nehezebb lenne az elválás...
-Miért válnánk el?-értetlenkedtem.
-Mert te nálam sokkal jobbat érdemelnél!
-Ki kell ábrándítsalak, de ez fordítva van...
-Mindegy.. De most már megértesz ugye?
-Igen...-mondtam szomorúan.
-Csak barátok?-kérdezte miközben a kezét nyújtotta elém.
-Csak barátok...-sóhajtottam, majd megráztam a kezét.
-Szia! Hívj ha leszállt a géped...
-Oké... Szia!-búcsúztam el tőle. Remélem nem végleg.